Kritika – We are the Beasts
Írta: Gigi Griffis
Kiadó: Delacorte, 2024
Műfaj: Horror, történelmi
Oldalszám: 352
Amikor brutális, rejtélyes halálesetek sorozata sújtja a vidéket, és a hegyekben élő fenevadról szóló híresztelések eljutnak Mende csendes francia falucskájába, a legtöbb ember azt hiszi, hogy ez egy átok – Isten büntetése a tetteikért. De a tizenhat éves Joséphine és legjobb barátnője, Clara számára a szörnyeteg nem átok. Hanem egy lehetőség.
A mendei lányok évek óta valóságos rémálomban élnek – alkoholista apák, ütlegelő testvérek, börtönnek érződő otthonok –, ám most itt a lehetőség, hogy kiszabaduljanak.
A lény támadásait kihasználva Joséphine és Clara megrendezik barátaik halálát, és elbújtatják őket, amíg biztonságos nem lesz a menekülés. A szökés azonban nehezebb, mint gondolták. Ha nem tudják átvészelni a kemény telet a kevés kis élelmükkel… Ha a falusiak rájönnek, miben sántikálnak… Ha a szörnyeteg előbb találja meg őket…
A színlelt halálesetek akár valósággá is válhatnak.
A regényt az 1700-as években gévaudani történt borzalmak ihletették. A francia vidéken garázdálkodó szörnyeteg sorra gyilkolja a fiatal lányokat, méghozzá egyre brutálisabban. Joséphine és barátnője, Clara tökéletes célpontok a szörnyeteg számára – fiatal pásztorlányok, akik egy birkanyájjal járják a környék legelőit. A lányok azonban hamarosan rájönnek, hogy ez a hosszú karmú, hegyes fogú, emberevő fenevad a legkisebb gondjuk… mert vannak szörnyek, akik két lábon járnak
Kik hát a valódi szörnyetegek? Az erdőben rejtőző ismeretlen állatok? Vagy a falubeli férfiak, akik bántalmazzák lányaikat és nővéreiket? Vagy a fiatal lányok, akik saját kezükbe veszik a dolgokat, hogy megóvják egymást a kegyetlen férfiaktól?
A könyv alapkoncepciója fantasztikus, rögtön megfogott már a rövid ismertetője is, így nagyon szerettem volna szeretni, de…
Az írónak számos lehetősége lett volna arra, hogy árnyalt képet fessen a heteropatriarchátusról, de a kivitelezés teljesen félresiklott, és mondhatni kiskanállal tömte az olvasó szájába, hogy a patriarchátus = rossz, ami sokaknak nem újdonság. A feminizmussal átitatott történet kétségkívül hangsúlyozza a status quo és az osztályrendszer gonoszságait, egyik erőszakos férfi követi a másikat, és mindegyikük tökéletes célpont hőseink haragja számára… De egy olyan társadalomban, ahol a férfiak kezében van összes hatalom és nap mint nap visszaélnek vele, hová menekülhetnek a főszereplők? Erre sem kapunk kielégítő választ.
A karakterekre még az egydimenziós kifejezés is túlzás lenne. Jellemfejlődés mondhatni egyáltalán nem történik egyik főbb szereplő esetében sem. Bár az író többször, már-már idegesítően sokszor felhozza Joséphine tragikus múltját (minden egyes alkalommal ugyanúgy, új információk nélkül) és ad neki egy kis háttértörténtet, nem éreztem semmiféle kötődést sem Joséphine, sem Clara, sem bármely más szereplő iránt.
„IT would have never occurred to me to call it being in love, but perhaps that’s only because the way people talk about that kind of love never feels familiar to me.”
Joséphine elképesztően meggondolatlan ahhoz képest, hogy gyerekkorában milyen traumákat élt át. Hirtelen döntéseket hoz, elhamarkodott következtetéseket von le, és pillanatok alatt haragra gerjed, ami számomra meglehetősen idegesítő karakterré tette őt.
A szerelmi történet egy szoros barátságra épülő, lassan kibontakozó románc. Értékeltem, hogy nem volt túl drámai, de egy ponton megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán fog-e történni bármi ezen a téren a történetben.
A szerző egyszerre csapong és ismétli önmagát. Mi a helyzet például a pillangókkal a borítón? Az ember azt gondolná, hogy fontos szerepük lesz a történetben. Ehhez képest egyszer jelennek meg és soha többet nem beszélnek róluk, és nem is kapunk magyarázatot rájuk.
Rengetegszer kizökkentett az olvasásból, hogy az író szinte minden oldalon elsütött egy-egy modern kifejezést. Mint említettem, a történet az 1700-as években játszódik Franciaországban, de ez nem gátolta a főszereplőt abban, hogy olyan kifejezéseket használjon, mint pl. „Not today, Satan” vagy „Hell, no”, amelyek felettébb idegennek hatottak egy alapvetően történelmi környezetben.
Hasonlóan kínosak voltak az ismétlődő francia kifejezések is (ha még egyszer meglátom valahol, hogy „Mon dieu” vagy „Oh, lá lá lá lá”) Egy idő után inkább helykitöltőnek tűntek, sem mint a narratíva részének.
„I don’t know how I know, but i know that the beast will not come for us again. she is not like men, vindictive and scared and convinced we are evil.”
Van egy rész, ahol egy papagáj megszólal az angolul írt párbeszédben, és a szerző megjegyzi, hogy „tökéletes franciasággal” ejti ki a szavakat. Természetesen, hiszen Franciaországban vagyunk—gondolhatnánk. Aztán a következő bekezdésben a madár azt mondja: „Mon dieu!” Akkor most hogy is van ez? Az előző mondat franciául volt, vagy most váltott franciára? Később egy karakter azt mondja: „Hű, tőled nem vártam Bonjourt.” Egyszerűen nincs szükség arra, hogy ilyen alapvető francia szavak legyen odabiggyesztve minden második mondatba.
A könyv történelmi fikció/horror műfajúként volt megjelölve, de sem a történelmi hűség, sem a horror elemek nem voltak elég kifejezettek ahhoz, hogy valóban ezekbe a műfajokba lehessen besorolni. Egyetlen olyan pillanat sem volt a könyvben, amelynek olvasásakor kifejezetten félelmet, vagy akárcsak enyhe borzongást éreztem volna, pedig sokszor lefekvés előtt küzdöttem vele, már sötétben. Valójában szinte semmit nem éreztem, ahogy pörgettem az oldalakat, vagy ha mégis, az többnyire negatív érzelem volt: unalom, frusztráltság, csalódottság.
Végül pedig, a cselekményt semmi sem kötötte a 18. századhoz, leszámítva néhány utalást a hétéves háborúra. Leginkább olyan részletekre vonatkozó említéseket vártam volna, mint a ruházat vagy az egyház, amelyek szorosabban a korszakhoz kapcsolták volna a narratívát. Ehelyett csak nagyon kevés utalás volt a ruhák milyenségére, az életmódra, de természetesen azért megjelent némi vallási előítélet, ami a minimum. Sokkal gazdagabb lehetett volna a világépítés, ha esett volna némi szó döcögő hintókról, az ételekről, az atmoszféráról. Úgy érzem, csak azért választotta az író ezt a történelmi korszakot, hogy benne lehessen a gévaudani fenevad. Pedig a We are the Beasts történte akár a múlt héten is játszódhatott volna—semmi nem változott volna.
Az egyetlen pozitívum, amit ki tudok emelni, nem más mint Joséphine bajkeverő kis báránya, aki legalább valami kis örömöt és humort vitt a történetbe, minimálisan ellensúlyozva az unalmat és a teljes érdektelenséget.
