Ajánló – Our Wives Under the Sea

---

Az Our Wives Under the Sea egy kísérteties és lassú gótikus regény: Miután Leah csodával határos módon visszatér egy katasztrofális mélytengeri küldetésről, Miri azt gondolja, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba – egészen addig, amíg rá nem jön, hogy csupán a normalitás eszméjébe kapaszkodik. Leah annyira megváltozott, hogy Miri szinte már fel sem ismeri. A mélység szellemei olyan katalizátorként szivárognak be a mindennapi életükbe, amely felborítja Miri és Leah kapcsolatát, de egyben tükörképet is mutatnak.

Egyszerűen imádtam a könyv minden sorát. Már az első mondat is tökéletesen meghatározza a hangnemet és a tempója is egyszerűen tökéletes. Leah és Miri története a megfelelő pillanatokban rukkol elő a nagy leleplezésekkel, folyamatos feszültséges keltve az olvasóban, ahogy a nézőpontjaik és a különböző idősíkok folyamatosan váltakoznak.

Az izgalmas történet mellett sokat lehet tanulni a mélytengeri kutatásról is. Szeretem, ha olvasás közben megismerhetek valami egészen újat, de ezek után egyáltalán nem vágyom arra, hogy valaha is egy tengeralattjáró közelébe menjek. Nagyon tetszett, ahogy a könyv az óceán különböző rétegei szerint tagolódik:

• Napfényzóna
• Alkonyzóna
• Éjféli zóna
• Mélységi zóna
• Hadal-zóna

A listán lejjebb elhelyezkedő zónákról kevesebbet tudunk; ezért remekül tükrözik azt a helyzetet, amelyben Leah és Miri találják magukat. A felszín alatt olyan félelmekkel szembesülünk, amelyeket nem is ismerünk, és ezek a könyv legjobb, illetve egyben legfélelmetesebb részei is: a vékony határvonal aközött, hogy mi a valóság és mi nem, mi a logikus és mi a természetfeletti, vagy csak elképzelt, mikor kezdődik és mikor ér véget.

A rejtélyes jelenségek konkrét magyarázatai, amelyek például a tudományos-fantasztikus irodalomban megszokottak, nem mindig működnek a líraibb próza megszokott ritmusával. Armfield tökéletesen megoldotta ezt a feladatot. Épp eleget tudunk meg a Központról, ahol Leah dolgozik, hogy küldetése életszerűnek hangozzon, ugyanakkor van benne valami hátborzongató is. A mélytengerrel kapcsolatos nyugtalanító tudományos tények említése lehetővé teszi, hogy a természetes és a természetfeletti szépen kölcsönhatásba lépjenek egymással.

Miri fejezetei a felszínen játszódnak és azt mesélik el, hogyan várta, hogy felesége hazatérjen egy egyszerű kutatóútról, amely ugyan pár naposnak indult, de egyre és egyre hosszabb lett. Amikor Leah végül visszatért, Miri is fellélegezhetett volna, de Leah egyre csak küzd a szárazföldi élethez való alkalmazkodással. Sőt, Miri egyáltalán nem biztos benne, hogy tényleg a felesége tért vissza hozzá…

A biológus Leah nézőpontjában írt fejezetek a tengeralattjáróban töltött hónapokról és a hátborzongató élményekről mesélnek, amelyekkel odalent találkozott.

„I used to think there was such a thing as emptiness, that there were places in the world one could go and be alone. This, I think, is still true, but the error in my reasoning was to assume that alone was somewhere you could go, rather than somewhere you had to be left.”

Leah fejezetei napló formájában íródtak és kínzó lassúsággal egyre több részletet tudunk meg bennük a felszín alatt zajló szokatlan eseményekről.

A narratíva főként az „előtte” és „utána” részekre épül, kiemelve a kontrasztot, hogy milyen volt Leah a küldetés előtt, és milyen változások történtek utána. A történet előrehaladtával Leah tárgyilagos hangneme lassan bizonytalanná válik: a tenger megigéző és lenyűgöző mélységeire összpontosítva mindenféle apróságot felemleget, elveszíti a logikus és észszerű hozzáállást, aminek hála kezdetben biztonságban érezte magát. A tengeralattjáróban játszódó részekben a klausztrofóbia és a tehetetlenség érzése szinte kézzelfogható.

„When something bad is actually happening, it’s easy to underreact, because a part of you is wired to assume it isn’t real. When you stop underreacting, the horror is unique because it is, unfortunately, endless.”

Bár nem ólálkodnak mindenhol szörnyek és nem folyik vér, a könyv tele van a horror klasszikus elemeivel: Itt ez a gyanús szervezet, amely irányítja az eseményeket, a szereplők hangokat hallanak, némi vallási mánia is felülti a fejét. Van benne pszichológiai horror (elvégre kevés rémisztőbb dolog van annál, hogy valaki, akit szeretünk, teljesen megváltozhat), feszültség, a valóság és a józan ész megkérdőjelezése. Finoman keverednek a sci-fi, a gótikus irodalom és a testi horror elemei: Leah-t vajon egy kísértet szállta meg, megfertőzte valami, vagy épp átváltozik valamivé?

Ha muszáj lenne negatívumot említeni, azt mondanám, hogy Leah nyilvánvalóan nagyon beteg… Valami olyasmin ment keresztül, amit az olvasó sem képes felfogni, akinek (Mirivel ellentétben) van rálátása az eseményekre. Ezért némileg érhető, hogy miért ennyire visszahúzódó. De kicsit megdöbbentő és frusztráló, hogy Miri képtelen kommunikálni Leah-val, hogy egyáltalán feltegye neki a nyilvánvaló kérdést: Mi a fene történt azon a tengeralattjárón?. Miért nem beszélnek egymással a karakterek? Tudom, hogy nem mindenki szeret ömlengeni az érzelmeiről, de ez a távolságtartás, tehetetlenség, kommunikációhiány és nemtörődőm-hozzáállás egy válság közepette (Miri simán elfogadja, hogy Leah tulajdonképpen immár a fürdőszobában él, és az állítólagos barátaival sem osztja meg, hogy valami nincs rendben) számomra ijesztően heteronormatív. (Azonban ez a negatívum is érthetőbbé és árnyaltabbá válik a fenti idézet fényében, és ha elolvassuk az író gondolatait a témáról.)

A könyv végső soron arról szól, hogy milyen mélységekig hajlandó elmenni valaki azért, akit szeret. Annak ellenére, hogy nincs 250 oldal, sokkal hosszabbnak érződött, de jó értelemben.

Ha össze kéne foglalnom, az Our Wives Under the Sea egy fájdalmas, kísérteties, szürreális, fantasztikus, helyenként váratlanul vicces (gondolva itt a képzeletbeli, űrben ragadt férjek fórumára), gyönyörű, megható, egyszerűen csodálatos olvasmány. Az egyik legjobb, amit az utóbbi időkben olvastam. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

MOLY.HU | GOODREADS

---

A szerzőről