Kritika – Chlorine

Ren Yu kínai bevándorlók lánya és közömbös középiskolai diák. Kujon edzőjének ő a kedvenc tanítványa. Csapattársa, Cathy pedig viszonzatlan szerelmet érez iránta. Mélyen legbelül Ren azonban mindig is tudta, hogy valójában ő egy sellő. A pennsylvaniai külváros, ahol él, ugyan kissé messze van a tengertől, de egész gyermekkorát és kamaszéveit annak szentelte, hogy olyan elit úszóvá váljon, akit áhítozva néznek majd a főiskolai megfigyelők.

A történet során láthatjuk, ahogy Ren a tinédzser sportolók tipikus problémáival küzd: a testsúlyával és az étkezési zavarokkal. És akkor még nem is beszéltünk az összes többi, klasszikus tinédzserkori drámáról: párkapcsolati bonyodalmak, titkos szerelmek, szülői konfliktusok, drog, szex, terhességi tesztek… van itt minden.

De Ren mélységesen boldogtalan és manipulatív; ő a narrátor, így mindenkit az ő szemén keresztül látunk. Ő természetesen minden piti emberi dráma felett áll, annak ellenére, hogy többnyire ő maga okozza ezeket. Az egyetlen karakter, aki valamennyire együttérzést tudott kiváltani belőlem, Cathy, ő viszont gyengeként és megbízhatatlanként van ábrázolva, hacsak épp nem úgy ugrál, ahol Ren fütyül. Az edzőjük hol egy lépésre van attól, hogy gyerekmolesztálásért lecsukják, hol pedig apafiguraként jelenik meg – attól függően, Ren épp milyen hangulatban van. Az anyja egy szent, hacsak nem avatkozik bele az életébe.

A karakterek közötti dinamikáknak sincs semmi értelme. Ezt a könyvet elvileg egy leszbikus/queer regényként reklámozták, de ezt nem érzem találónak. Ren többnyire úgy viselkedik, mintha kifejezetten utálná szerencsétlen Cathyt (ráadásul szerintem teljesen indokolatlanul), aztán hirtelen történik egy pálfordulás, és úgy csinál, mintha mindig is epekedett volna utána. Felnőtt(ebb) fejjel fel nem foghatom, hogy Cathy egyáltalán miért kedveli Rent. Nem volt ez más, mint egy toxikus, egyoldalú, bántalmazó „kapcsolat”.

„I guess hearts are slippery because they’re covered in blood. I wish I could bleed mine dry. Then I’d miss you less.”

Ami a műfajt illeti; a leírás alapján horror és mágikus realizmus keverékére számítottam. Attól, hogy egy könyvben van egy-két horrorisztikus elem, még nem lesz belőle horrorregény. A horror olyan értelemben igaz, hogy sok a testi horror… van egy undorítóan részletes jelenet, amikor Ren megkéri Cathyt, hogy segítsen neki felhelyezni egy tampont – na, ez tényleg elég kellemetlen és bizarr volt. Illetve Ren fokozatosan merül egyre mélyebbre a mentális betegségében, és ez már önmagában is nyomasztó. De a mágikus realizmus csak az utolsó fejezetben bukkan fel. Ez a könyv valójában egyértelműen a mentális betegségekről szól; hogy hogyan vezetnek Ren téveszméi egy idealizált befejezéshez. Ezzel nem is lenne baj. Akkor is elolvastam volna, ha a fülszöveg pontosabban írja le a történetet, sőt, valószínűleg jobban is élveztem volna, ha nem próbáltam volna olyan műfaji elemeket keresni, amelyek nem voltak megtalálhatók benne.

A cselekmény felettébb kusza volt. Rengeteg minden történt ezen az alig 250 oldalon, így a legtöbb eseménynek alig jut tér a kibontakozásra. Egy bulin történt szexuális zaklatás például nem kap többet egy futó említésnél, csak hogy értsük, Ren miért nem úszott azon a nyáron. Mintha a kiégés önmagában nem lenne elég jó indok arra, hogy valaki szünetet tartson, és időnként meginogjon a „tökéletes gyerek” szerepében.

Több helyen is előfordult, hogy komoly események háttérbe szorultak, és a szerző jelentéktelenebb dolgokra pazarolta az oldalakat. Igen, valószínűleg ez Ren saját prioritásait tükrözi, de ha már ilyen nehéz témákat érint a könyv, akkor ez elég megúszós (hah!) hozzáállás, hogy ne kelljen igazán foglalkozni velük.

„How was I supposed to differentiate between the pain due to the concussion and the pain due to the agony of everyday human life?”

Végezetül pedig, a történetből teljesen hiányzik a feszültség: már az első oldaltól tudjuk, hogyan fog végződni, és végig reméltem, hogy lesz valami csavar vagy meglepetés, de semmi ilyesmi nem történt. A természetfeletti/mágikus realizmus elem annyira feleslegesnek érződött, hogy a végére arra jutottam, a történet jobban működött volna nélküle – sokkal zsigeribb és hátborzongatóbb lehetett volna. Meggyőződésem, hogy nem kellett volna rögtön az elején felfedni a befejezést, mert ezzel jelentősen csökkentett az érzelmi hatás. Így a fülszöveg gyakorlatilag már mindent elárul.

Furcsán hangozhat, de ezek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam. A könyv remekül ábrázolja, milyen torz módon észleljük a világot fiatalon, és mennyire könnyű a saját rögeszméink áldozatává válni. Viszont érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg nem azt fogod kapni, amire számítasz. Ha egy valódi horror-fantasy regényt vársz, lehet, hogy csalódni fogsz.

GOODREADS

A szerzőről