Kritika – Matrix
Írta: Lauren Groff
Kiadó: William Heinemann, 2020
Műfaj: Történelmi fikció
Oldalszám: 288
Az Aquitániai Eleonóra által a királyi udvarból kitaszított 17 éves Marie-t Angliába küldik, hogy egy elszegényedett apátság új zárdafőnöknője legyen, ahol az apácák már az éhhalál szélén állnak és betegségek sújtják őket.
Marie-t kezdetben megrendítik a nehézségek, de végül megleli célját és szeretetben éli életét a szeszélyes és külön nővérekkel. Ahogy a feszültségek egyre nőnek, a család, a haza és fiatalkori szenvedélyei iránti vágy lassan háttérbe szorul, helyüket pedig a nővérek iránti odaadás és Marie saját isteni látomásaiba vetett hite veszi át. Női keresztes lovagok sorának utolsó tagjaként Marie elhatározza, hogy merész, új utat mutat azoknak a nőknek, akiket most ő vezet és védelmez. De vajon elég erős lesz-e látomása, hogy védőpajzsként szolgáljon egy olyan világban, amely félelmetes gyorsasággal változik, épp darabokra hullik, és soha nem tudna megbékélni az ő létezésével?
A szent és a profán szorosan összefonódik: A Matrix az erőszak, az érzékiség és a vallási eksztázis örvényeit egyesíti a mindent felemésztő szenvedély, a torz hit és egy olyan nő lenyűgöző portréjában, aki körül és akin keresztül a történelem kerekei forogtak.
Marie de France valós történelmi személy, akiről csak annyit, hogy a 12. századi Angliában élt és költőként tevékenykedett. Számos Lais szerzője; olyan elbeszélő költeményeké, amelyek a bretagne-i néphagyományokon alapulnak. Személyazonossága máig rejtély, noha számos elmélet született: egyesek szerint Shaftesbury apátnője volt, míg mások úgy vélik, V. Gottfried, Anjou grófjának törvénytelen lányaként II. Henrik angol király féltestvére lehetett.
Groff is ezt az elméletet követi, miszerint Marie Gottfried lánya volt, aki nemi erőszakból született. Marie 14 évesen, elszegényedett árvaként került az angol udvarba, ahol reménytelen szerelmet érzett Aquitániai Eleonóra, Henrik királynéja – egyben saját féltestvére – iránt. Ám 17 évesen száműzik az udvarból, és egy apátság zárdafőnöknőjeként találja magát. Kezdetben abban reménykedik, hogy visszahívják; levelekben könyörög Eleanorának, de végül elfogadja sorsát. Apátnőként saját útját járja, és lassan, kitartó munkával átalakítja az apátságot, új célt adva a közössének.
A történelmi háttér és a rövid ismertető elolvasása után a Matrix azonnal felkerült a listámra, hiszen a történelmi ihletésű regények az egyik kedvenc műfajom, és különösen izgalmassá tette, hogy a középpontjában egy erős és független leszbikus karakter áll, de…
Ritkán fordul elő, sőt talán még soha nem bosszantott annyira egy kitalált szereplő, mint az önelégült és képmutató Marie. Pedig mielőtt belekezdtem a könyvbe, több spoilermentes véleményt is elolvastam, és a legtöbben épp a főhősnőt emelték ki a regény egyik legnagyobb erősségeként. A szerző feminista ikonként ábrázolja Marie-t, aki ledönti a nők előtt tornyosuló korlátokat, és egy férfiak nélküli utópiát hoz létre egy olyan világban, amelyet egyébként teljes mértékben a férfiak uralnak.
A valóságban azonban Marie végtelenül önző, aki habozás nélkül leszámol mindenkivel – legyen szó férfiról vagy nőről –, akit fenyegetésnek vél. Ha valaki például megkérdőjelezi szokatlan vezetési módszereit, cinikusan azt tanácsolja, hogy panaszlevélben forduljanak a felettes vallási hatóságokhoz. Ezek a levelek azonban sosem érik el a címzetteket, mivel Marie minden alkalommal gondoskodik arról, hogy a panaszok útközben eltűnjenek.
„Of course Marie did have a greatness in her, but greatness was not the same as goodness.”
Marie személyiségétől függetlenül már a kezdetektől zavart a narratíva, miszerint túl csúnya volt ahhoz, hogy férjhez adják. Még ha a külsejére nézve ez igaz is lett volna, ne feledjük, hogy egy királyi leszármazottról van szó, akin keresztül értékes szövetségeket lehetett volna kötni. Igen, törvénytelen gyermek volt, de bizonyára akadtak volna olyanok, akik általa szerettek volna közelebb kerülni az uralkodóhoz. Ezzel szemben az írónő újra és újra hangsúlyozza Marie csúnyaságát, amit egy idő után feleslegesnek és erőltetettnek éreztem.
Furcsának találtam azt is, hogy Groff alig említi Marie költészetét – holott ez az egyetlen ok, amiért ma ismert. Ír ugyan, de a fókusz sokkal inkább a „látomásaira” helyeződik, semmint a költői munkásságára.Sok olvasó számára az apácák közötti romantikus szálak jelenthetik a könyv legfőbb vonzerejét, számomra azonban ez (is) inkább a negatívumok közé tartozott. Marie több apácával is testi viszonyba keveredik, ezek a nők azonban mind alatta állnak a hatalmi hierarchiában, ami erős egyenlőtlenséget teremt a kapcsolatok dinamikájában. Ez már a történet elején is megmutatkozik: fiatalon, még az apátságba való száműzetése előtt viszonya volt a szolgálójával, Cecilyvel, akivel gyakran ágyba is bújt. A regény végén Cecily felbukkan az apátságban, és kapcsolatuk ott folytatódik, ahol abbamaradt – mintha valami megható szerelmi történetről lenne szó. Pedig Cecily szó szerint Marie cselédje volt, akit még írni sem tanított meg, így évtizedekig semmiféle kapcsolatban nem álltak. Időskorában is csupán segítő szerepben jelenik meg mellette. Az ilyen mértékű hatalmi egyenlőtlenségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Marie nem mentesül a felelősség alól pusztán azért, mert leszbikus.
Saját viszonyai ellenére Marie-t kifejezetten zavarta, hogy a helyi hajadon lányok gyakran teherbe estek, ezért minden férfit száműzött a környékről. Ebben némi kettős mércét érzek, hiszen Marie képmutatása könnyen úgy értelmezhető, hogy a szex csak akkor bűn, ha férfival történik – ez pedig akaratlanul is felerősíti a „férfigyűlölő leszbikus” sztereotípiát. Másfelől az is kiolvasható ebből, hogy a szex kizárólag a férfi és nő közötti behatolást jelenti, ami egyrészt aláássa a queer szexualitást, másrészt megerősíti azt a szűklátókörű elképzelést, miszerint a szex egyetlen valódi formája a behatolás.
Ezeket a negatív érzéseket csak tovább erősítette, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni Groff írói stílusával. A prózából hiányzott a lendület, és kifejezetten zavart a feleslegesen használt virágnyelv és a nyelvtani konvenciók figyelmen kívül hagyása. Az, hogy elhagyta a párbeszédeket, számomra nem tette művészibbé a szöveget – inkább bosszantott, hogy a dialógusokat gyakran nehéz volt elkülöníteni a cselekmény leírásától, pedig alapvetően kedvelem a terjengős prózát. Bár jobban belegondolva a nyelvezet pontosan olyan önelégültnek és nagyképűnek tűnt, mint maga Marie.
„Women act counter to all the laws of submission when they remove themselves from availability.”
Bár a könyv meglehetősen rövid – a 300 oldalt sem éri el –, végig unatkoztam, és szinte ostoroznom kellett magam, hogy folytassam és befejezzem. Noha Marie életét szinte a kezdetektől végigkövethetjük, mégis azt éreztem, hogy valójában semmi sem történik. Vagy éppen túl sok minden történik egyszerre. A terjengős stílus miatt azonban mindez inkább egy száraz történelemkönyvre emlékeztetett, semmint egy regényre. Ehhez társult még a történet kiszámíthatósága is: újra és újra ugyanaz a séma ismétlődött – Marie (vagy az apácák) kihívással szembesülnek → Marie szinte azonnal, gond nélkül megold mindent → egy kis leszbikus szex → majd hosszan elnyúló, száraz leírások az apácai életről.
Nem vitatom, hogy a szerzőt jó szándék vezérelte: egy egy kevésbé ismert női történelmi alakot szeretett volna bemutatni, miközben egy olyan idilli világot próbált megteremteni, ahol a nők kiteljesedhetnek, és a queer szerelem is virágozhat a patriarchátustól távol. Biztos vagyok benne, hogy sokan így értelmezték a Matrix-ot, én azonban nem tartozom közéjük.
