A The Lamb számomra az év egyik legjobban várt könyve volt, de amikor rájöttem, hogy az egész történet egy gyermek szemszögében íródott, majdnem visszaraktam a virtuális polcomra. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen témájú könyv hiteles lehet egy alig tízéves kislány nézőpontjából; attól tartottam, hogy ez meglehetősen korlátozni fogja a narratívát. Lucy Rose azonban rácáfolt minden kételyemre. Margot figyelmes, de nem túlságosan ahhoz, hogy a kora miatt hihetetlennek hasson. Empatikus, mégis – a családi helyzetének tükrében – képtelen megfelelően kezelni saját vágyait és kifejezni szükségleteit. Számos olyan pillanat van, amikor Margot pontosan úgy reagál, ahogyan bármely más gyerek reagálna az ő helyében – még ha ez nem is mindig a legjobb döntés.

Bár a cselekmény végig Margot szemszögéből bontakozik ki, az író lenyűgöző mélységet ad a mellékszereplőknek is. Ruth, az édesanyja, és Ruth szeretője, Eden egyre rémisztőbbé válnak, ahogy fokozatosan feltárul szörnyűségük mélysége. Ugyanakkor a buszsofőr, aki észreveszi, hogy Margot családjával valami nincs rendben, és igyekszik megvédeni a lányt, üde színfolt volt egy meglehetősen nyomasztó közegben. Hasonlóan emlékezetes Abbie is, akibe Margot lassan beleszeret a történet során. Noha a The Lamb középpontjában a kis főszereplő áll, Rose néhány kiemelkedő jelenettel képes kifejezni mellékszereplői sokrétűségét.