Kritika – My Best Friend’s Honeymoon
Írta: Meryl Wilsner
Kiadó: St. Martin’s Press, 2025
Műfaj: Romantikus
Oldalszám: 304
Elsie Hoffman másfél éve jegyben jár az egyetemi pasijával. Ginny Holtz pedig majdnem másfél évtizede szerelmes Elsie-be.
Amikor Elsie rájön, hogy a vőlegénye meglepetésként már mindent eltervezett az esküvőre és a nászútra – és neki mindössze annyi a dolga, hogy hét nap múlva fehér ruhában oltár elé álljon –, hirtelen rádöbben, hogy túlságosan is belekényelmesedett egy olyan jövőbe, amit valójában sosem akart. Felbontja az eljegyzést, és egy héttel később már a Karib-tenger felé tart a nem lemondható nászútjára… legjobb barátja, Ginny társaságában.
Ginny szerint itt az ideje, hogy Elsie végre megtanuljon kiállni önmagáért. Így hát alkut kötnek: a következő egy hétben Elsie bármit megkaphat, amit csak akar – bárhol, bármikor, bármilyen módon –, egyetlen feltétellel: ki kell mondania, hogy mit szeretne. Arra viszont egyikük sem számít, hogy Elsie épp őt akarja majd.
A közös programok és szelfik gyorsan szenvedélyes csókokká, majd ennél is többé válnak. De mi történik, amikor véget ér a nászút?
Papíron a My Best Friend’s Honeymoon olyan kellett volna legyen, mint egy korai 2000-es évekbeli romantikus vígjáték (leszámítva azokat az elemeket, amik mára már elavultnak számítanak). Egy friends-to-lovers történet egy kis kényszerű összezártsággal, sok vágyakozással, és igazán sokszínű reprezentációval (Ginny ugyanis egy nem bináris, teltebb testalkatú leszbikus karakter, ami rendkívül ritka az ilyen típusú romantikus történetekben) – ami számomra egyértelműen a könyv egyik legnagyobb, sőt, mondhatni egyetlen erőssége volt.
A cselekmény pontosan olyan volt, amire az ismertetőből számítani lehetett – de rendkívül sekélyes. Miután Elsie és Ginny eljutnak a nászútjukra, a könyv gyakorlatilag egy több mint 100 oldalon át tartó megszakítás nélküli erotikus jelenetsorozattá válik. Szinte semmilyen felvezetés nincs, egyszerűen egymást követik a szexjelenetek, és ennyi. Egyébként nem zavarna az öncélú erotika, ha közben haladna valamerre a történet és a karakterek is mutatnának némi fejlődést, de ebben a könyvben erre semmilyen próbálkozás nem történt. Ellenben néha olyan érzést keltett bennem, mintha az író bizonyos intim jeleneteket automatikusan az érzelmi mélységgel azonosítana.
A leírások részletesek voltak (néha túlságosan is, szinte feleslegesen), de semmit nem tettek hozzá a szereplők közötti kapcsolat elmélyítéséhez vagy a feszültség fokozásához.
„It was easier to move away from the problem than to fix it. Easier to never trust anyone to care about what she wanted, never trust anyone to be kind about it, than to risk vulnerability. Easier not to risk anything than to lose everything.”
Ami a karaktereket illeti, elviselhetetlenül egysíkúak voltak, szinte már paródiaszerűek, és nem mutattak következetességet az egyes jelenetek között. Elsie egy papucs, Ginny pedig önző. Tisztában vagyok vele, hogy mivel a két főszereplő szinte egész életükben legjobb barátok voltak, már rengeteget tudtak egymásról – de mi, olvasók, ebből alig kaptunk valamit. Csak néhány elszórt, rosszul időzített visszaemlékezésből derült ki némi háttérinformáció. A mellékszereplők pedig annyira felejthetőek, hogy eddig eszembe sem jutott megemlíteni őket.
A harmadik felvonásban hirtelen jött konfliktus teljesen váratlanul érkezett, és Wilsner a végletekig túldramatizálta azt – főleg, hogy semmi nem indokolta. A regény utolsó része ráadásul jelentősen lelassul, ahogy a két főszereplő külön-külön próbálja rendezni a jövőjét. Sajnos az az érzelmi mélység és fejlődés, ami korábban is hiányzott, ebben a részben sem jelenik meg, így a lezárás összességében egyáltalán nem kielégítő. A megoldás módja pedig csak még antipatikusabbá tette a szereplőket, bár nem hittem, hogy ez lehetséges.
„Ginny fell in love with Elsie before they knew what falling in love was.”
A legnagyobb problémám ezzel a könyvvel az volt, hogy túlságosan is a félrekommunikálás sablonos toposzára építkezett. Azért tart olyan sokáig, míg Ginny és Elsie végre összejönnek, mert egyszerűen nem beszélnek őszintén az érzéseikről – ez önmagában még működhetne, de itt annyira el van nyújtva, hogy végül inkább idegesítő, mint izgalmas.
Ha számodra a szenvedély a fontos, és nem zavar a felszínes és hézagos cselekmény, akkor talán élvezni fogod. De ha valódi tartalomra, karakterfejlődésre és érzelmi mélységre vágysz, akkor érdemes kétszer is meggondolni, hogy elolvasod-e a My Best Friend’s Honeymoon-t.
Ez volt a könyvklubunk első közös olvasmánya, így különösen izgalmas volt megosztani egymással a véleményeinket és gondolatainkat, ami számomra legalább egy kicsit élvezhetőbbé tette az olvasási élményt. Ha te is szívesen részt vennél a következő közös olvasásokban, és szeretnél velünk beszélgetni könyvekről, csatlakozz a Discord-szerverünkhöz!
Könyvklubunk tagjai mondták:
Esküszöm, hogy nyitott elmével vágtam bele ebbe az olvasmányba (nem igazán kenyerem a sima romantikus könyv), de igazából már a legelső fejezetnél éreztem, hogy nem nagyon leszünk jóban. Nálam már az alapkoncepció is megbukott, mert elég bugyutának érzem azt, hogy a vőlegényed, akivel több éve együtt vagy, annyira nem ismer, hogy megszervezi az egész esküvőtök minden pillanatát a te tudtod nélkül, és meglepődik, ha emiatt dobják. A hosszú évek óta viszonzatlan, gyerekkorból megmaradt szerelem legjobb barátsággal párosulva (ez ugye Ginny és Elsie) szintén egy olyan toposz, amit utálok, szerintem nem egészséges éveken át szeretned valakit úgy, hogy az nem viszonozza, másrészről az sem egészséges, hogy úgy élitek le az életeteket egymás mellett, hogy soha nem kommunikáljátok a másik felé, hogy tetszetek egymásnak. Kapunk még ezek mellett kommunikációhiányból adódó konfliktust és rengeteg rossz minőségű szexet, amiket nem meglepő módon, szintén utálok. A könyv utolsó harmada messze kiemelkedő az első két harmadhoz képest, ugyanis karaktereink végre elkezdenek reflektálni a problémáikra és döntéseikre és fejlődni, de sajnos addigra már annyira a bögyömben volt a könyv, hogy nem tudtak érdekelni a főszereplőink. – Sunky
